Chennai Curry

Pontosan 4 hetünk van még hátra. A felismerés kellő lendületet adott, nincs több itthon gubbasztás meló után. Tény, hogy még mindig elég fáradtan indulunk el az irodából, de mostantól megpróbálunk esti városnézéseket is beiktatni. Ma egy emlékműnél voltunk a parton, nagyon nyugis volt, és végre sétálgattunk is kicsit.

Kicsit hanyagoltam a naplóírást, de mentségemre szóljon, teljes kimerültség van mostanság. Kerala után pár nappal Geri is hazament, 3-an csajok maradtunk, és mi ugyebár nem rohanunk sehová, ráérünk utazgatni... azóta egy hétvégét töltöttünk Chennai-on kívül, Sri Lankán :) De ez másik sztory.

Kezd kialakulni a rend. 8-9 körül kelünk, itthon reggelizünk, jön értünk Rozmár, fél 12-től este 8-ig dolgozunk, irány haza, mosás, olvasás, netezés, filmnézés. Hétvégente: vagy shopping körút van, vagy valami helyi nevezetességet nézünk meg, vagy szimplán pihenünk.

Voltunk katolikus templomban, ahol Szent Tamás lábnyomát őrzik, és ittunk a szent vízből. Megnéztünk egy hindu nagytemplomot is, ahol lecsapott ránk egy öreg bácsi, és rögtön el is döntötte, hogy akkor ő visz körbe minket. Szakadt és koszos ruhája volt, kilenc lábujja és "dizájnos" napszemüvege. ' Állj ide, nem, ne oda, mondom gyere ide! Jó, most meg oda állj, innen csinálok képet rólatok! Gyere ide, fogd meg ezt a fát, és úgy csinálok képet... Hol a harmadik? Gyere ide, mondom állj ide, ne oda, gyere ide most...'

Az idegenvezetés része volt, hogy megáldott minket, és mi is kaptunk piros foltot, meg hamucsíkot a homlokunkra. Ő meg cserébe szép kis summát...(Kevésbé lett szimpatikus mikor a végénb beközölte hogy mennyit akar.) Megnéztük a Gandhi parkot, és elmentünk Mamallapuramba, Chennaitól nem messze egy vidám kis falu, tele bazárral meg túristával. Zsákmány: jópár elefántos táska, ezüst gyűrűk, kézzel készített, ránk igazított bőrszandálok és néhány szuvenír.

Egyik este a helyi vezetőség elvitt minket vacsorázni az egyik sokcsillagos hotel éttermébe, megmutatni az igazi helyi menüt. Kicsit izgultunk, hogy milyen is lesz ez az este, 9-10 manager meg mi. Hát nem kellett volna. Amint ez a 10 pasi összekerült fesztelen környezetben, olyanok lettek, mint a gyerekek. Ugratták egymást, viccelődtek és megállás nélkül szakadtak a nevetéstől. Néha teljesen megfeledkeztek arról, hogy mi nem értjük a helyi nyelvet, de ez cseppet sem volt zavaró, elég vicces volt őket így is látni.

Ami még mindenképp említésre méltó: az esküvők, eddig ketten hívtak meg minket. Itt teljesen normális, hogy szinte minden ismerősödet, azok családját, és még a barátaikat is elhívod. Az esemény maga két részből áll. Az első nap estéjén van a 'reception', amikor is a pár, egész idő alatt, tetőtől talpig harci díszben áll egy emelvényen és fogadja a gratulációkat. Miután sorban álltál, gratuláltál, átadtad az ajándékot és fényképezkedtél a párral, mehetsz a másik terembe, ahol hosszú asztaloknál folyik a tömegétkeztetés, banánleveleken. Ha végeztél, mert gyorsnak kell lenni, hiszen várnak a helyedre, mehetsz is haza.

Másnap kora reggel kezdődik maga az esküvő, ami reggel 5-től kb 10-ig tart, de elég ha csak 9 körül mész, az utolsó 1 óra a lényegi rész. Ott már ki kell öltözni kicsit, ajándék helyett borítékkal gratulálni, és természetesen megint mehetsz enni a hatalmas ebédlőbe. Általában az emberek csak az egyik eseményre mennek el, az is elég. Egy szerényebb esküvőn 200-300-an vesznek részt, az átlag vendégszám 500-1 000 fő, de van olyan esküvő is, ahová 10 000-en mennek el. Azt persze mondanom sem kell, hogy a szertartás maga teljesen más, de nem igazán tudom leírni miképp zajlik, egy kukkot sem értettem, elvégre szanszkritül volt. Mindenféle füstölővel hadonásztak, meg mantrákat mormoltak, hajlongtak és láncokat pakoltak egymás nyakába...

Most is pihis-esküvős-shoppingolós hétvége van, és éppen félidő, mert október 15-én megyünk hazaaaaaaa!

Nem kis ijedtséget okoztunk azzal, hogy teljesen magánúton leszerveztük július utolsó hétvégéjét Kochiba, és nem modntuk előre. "Dehát szóljatok, mi segítünk, mident elintézünk!" És tényleg. A szállást meg a repjegyet megoldottuk, de kaptunk sofőrt, teljes programtervet két napra és 6 óránként jelentettek rólunk az itteni managereknek, hogy még egyben vagyunk.

Appu, a 21 éves helyi sofőr nemigazán ismerte ki magát Fort Cochinban, alig találta meg a szállást, viszont azt tökéletesen tudta, hol lehet alkoholt kapni. Ugyanis mind Chennaiban, mind Keralában, nem lehet a boltokban még sört sem találni. Külön "Vine Shop"-ok vannak, ahol kb 200-300 féle alkoholt lehet vásárolni, persze csak miután átverekeded magad a tömegen, és lányként szinte tilos odamerészkedni. Emi azért túlélte :) A hoszteltulaj, Santosh, valahogy kilóg a sorból, még az arca is inkább európainak tűnt, mint helyinek. Sokban járult hozzá ahhoz, hogy tényleg kényelmes és kellemes legyen a hétvége. Figyelt ránk, mindent elintézett telefonon, még az időnket is ő osztotta be helyettünk.

Szombaton 8ra jött értünk a kisbusz és vitt minket a hajókirándulásra, Backwaters!!! Az egész hely a tenger által kialakított kanálisokból áll, a víziösvények közt pálmafaligetek, kisebb falvak. A hajó, amivel mentünk, pálmalevelekkel fedett, 25 fős turistahajó, egyszem 40kg-ós helyi hajtotta, egy 3 méter hosszú bambuszrudat szúrt le a vízbe, majd nekitámaszkodott teljes testtel és "eltolta" a hajót. Ezt a mozdulatot ismételte párpercenként, 5 órán át.

Nem tudom visszadni a helyet, nem is akarom, remélem valamennyire a képek majd megteszik. Néha kikötöttünk, hogy megmutassák közelről hogyan élnak a helyiek, és mivel foglalkoznak. Geri megpróbálkozott a kötélfonással, nem egyszerű, mégha annak is tűnik. Kaptunk helyi kosztot is, banánlevelen tálalt rizs, mindenféle szósszal meg zöldséggel, persze kézzel evős móka volt. A mosogatás zseniális. Ha valaki befejezte, levél maradékkal együtt kettéhajt, majd bedob a vízbe, jó lesz az a halaknak.

Vasárnap reggel 6kor indultunk Appuval Periyarba. 5 órán át utaztunk, közben átszeltük az egész tartomány. Csatorna labirintus, rizsföldek, gumifa erdők, teaültetvények, majd fel a hegyre, vízesések, durva szerpentinek. Appu majdnem szívrohamot kapott, mikor Geri átvette a kormányt kicsit, és kipróbálta milyen jobboldalasan vezetni, természetesen a szerpentinen. Kerala "nyugatmentes" tartomány, nincsennek gyárak, meg multik, teljesen más az összkép, főleg a keresekedelemből élnek. Sokkal tisztább és természetesebb hely volt mint az eddigiek. 

Végre megérkeztünk, elsőként naná hogy az elefántokhoz kell menni. Kb 1800 HUF-ba került fejenként, hogy fél órán át utazzunk az elefántokon, meg fényképezkedjünk velük. Teljesen biztonságos volt, és hihetetlen élmény. 2 hölgyeményen utaztunk, 5 idomár társaságában. Emit nagyon nehéz volt lebeszélni az elefánt elhozataláról, az sem hatotta meg, hogy nem fér be az apartmanba, majd alszik kint vele az udvarban. Még az egyik idomárt is megfűzte, hogy adja neki szépen Usát, a fiatalabbikat.

Utána rohantunk a híres-neves parkba, ahol szintén hajótúrára lehet befizetni, és megnézni a parkban "vadonélő" állatokat. Ezért utaztunk annyit, sajnos hiába. Ugyanis az összes jegy elkelt, és aznap már nem volt több hajóút. Akadt egy kisebb járgány ugyan, de hiába könyörgött, sírt Zsófi meg Emi az officereknek, azt nem adták oda nekünk, mert veszélyes, nemrég ( Leo, kérlek most ne figyelj) 40en haltak meg balesetben, szigorúak a követelmények, nem mehetünk.

Szomorúan ücsörögtünk ott, hogy akkor jó, menjünk haza, mikor Zsófi észrevette, hogy egy majom ül mellette, önfeledten rágcsálja a rágóját és szorongatja a Fenistil géljét. Megpróbálta elhesegetni, de a majom erősebbnek bizonyult. Az újabb 5 órás utazás annyira nem volt kellemes, de csak hazaértünk, gyors vacsi meg futás az előző nap vásárolt ingekért, merthogy azokat rád is igazítják.

Hétfő reggel 3kor kellett kelni, hogy kiérjünk a repülőhöz, kb 20 perc alkudozás Appuval a díjáról, kávé, várakozás. Most először futottunk bele magyarokba, hajnali 5kor, a keralai reptéren. Morgan Stanley-sek voltak, őket kellett volna alapból felkutatni Chennaiban, szintén itt dolgoznak, közös ismerős ajánlotta, majd segítenek jó helyek felkutatásában. Fél 10re értünk vissza Chennaiba, irány az iroda...  

Éjszakai vonattal Keralának veszem az irányt. Többiek el a repülővel. Telefon. „Képzeld, Geri, tök jól nézel ki ezen a képen, de mégsem engednek fel vele a repülőre”. Oó, gyors taxi, útlevélvisszacsere.

A múlthét viszonylag gyorsan eltelt az irodában. Hiába próbálunk egyszerre fókuszálni a régi ügyeinkre és az új csapatra, képtelenség struktúráltan dolgozni. Ezer kérdés, meetingek, néha nyelvi nehézségek és Kevin. Ugyanis múlt kedden megérkezett a „Nagy Fehér Főnök” a PC-be és ez errefelé nagy esemény. Kedden volt a szokásos másfél órás szessön, életemben először majdnem végig értettem, amit mond (az angol akcentus sem egyszerűbb az indiai-nál). Emi a felénél megkérdezte, nem osonunk-e vissza a helyünkre, hogy addig melózhassunk nyugodtan, amíg az egész helyi osztag szájtátva figyel… hááát: 100 indiai – 3 fehér lány, 2en kiosonni… esélytelen.

1.  Az indiaiak mikor helyeselnek, OK-znak, egyetértenek veled, akkor NEM úgy bólogatnak, mint mi, fel-le, hanem apró végtelen jelet írnak le a fejükkel, ami sokkal inkább hasonlít a magyar nem-re, vagy még inkább a „nemigazán-nemtudom-nem tetszik” válaszunkra. Természetesen folyamatosan értetlenkedünk, hogy miért nem tetszik nekik az, amit mi mondunk, aztán néhány másodperc múlva persze leesik, hogy megértette és egyetért velünk… Ez annyira szokatlan mozdulat, hogy nem is igazán tudjuk leutánozni, sőt…  mikor Geri megpróbálta ilyen furán rázni a fejét, még a fenekét is riszálta hozzá, akaratlanul :)

2. A motor a legpraktikusabb jármű ebben a nagyvárosban. Bárhol el lehet vele férni, akár a járdán is, elég hangos a dudája, és egy egész család el tud menni vele. Általában ketten ülnek rajta, de elég gyakori a következő felállás: papa ül elől, az ölében a fiával, mögötte a mama, mindkét lába baloldalon, és ha a második gyermek 3-4 éves forma, vagy annál idősebb, akkor a két szülő közé van beszorítva, ha viszont 3 év alatti, akkor mama ölében utazik, a motor baloldalán. Puducherryben egy „európai” családot is láttam így utazni egyszem motorral.

3. Egy hét alatt nem láttam olyat, hogy egy férfi megérintett volna egy nőt az utcán. Állítólag smárolniuk egyenesen tilos közterületen.  Egy kolléga elmagyarázta, hogy egy nő bármikor hozzáérhet egy férfihoz, mármint utcán, de nem jellemző. De!!! A férfiak folyamatosan fogdossák egymást, és ez engedett, sőt, normális. Egymást átölelve sétálgatnak, fogják egymás kezét, simogatják egymás combját. Ez itt teljesen rendben van, nem melegek, csak pasik. Bár az utikönyv szerint elég magas a homoszexuálisok aránya Indiában. Vicces mikor megfeledkezünk magunkról, elképedünk két kolléga „közvetlenségén”, ők észrevesznek minket és szétrebbenek.

4. Elefánt itt nincs, de tehén, az rengeteg. Főleg a külvárost lepik el, és oda mennek, ahová akarnak. Általában fekszenek az út szélén, a járdán, vagy az út menti szemétből lakmároznak. Eddig egyszer kellett satuféket tolni, mert egy fiatalabb tehén úgy döntött, hogy átmegy a túloldalra előttünk. A legviccesebb, mikor a szembejövő forgalmat elválasztó betoncsíkon napoznak. Ha még picit kijebb megyünk a városban, az már a kecskék földje. Szabadon rohangálnak, betonkerítések tetejéről figyelik az embereket, és mindent megesznek, amit találnak. A kutyák itt labdába se rúgnak.

5. A nők általában szárit viselnek, vagy ujjas tunikát pizsamagatyával, nagyon ritka a farmer-póló kombó. A férfiak 90%-ban ingben vannak, a póló nem annyira jellemző. Általában normál nadrágot hordanak, de legalább 2 számmal kisebbet a kelleténél. Nagyon kemény, hogy sokkal durvábban feszül a fenekükön a gatya, mint otthon a hölgyeményeken. A másik jellemző lenti viselet pasiknak a kendő. Lepedő nagyságú és kinézetű anyagot tekernek a derekuk köré, majd a felénél visszahajtják, és elől begyűrik valahogy. A szegények csak ilyet hordanak, a cipő nem egyértelmű errefelé.

6. Minden apró feladatra van ember. Az irodában van egy nő, akinek az a munkája, hogy áll a kávégép mellett, és mikor kávét innál, megnyomja a gombot helyetted. Az ATM-eket biztonsági őrök védik 0-24-ben, ezért este rengeteg faszi ül a járdán, műanyagszéken, és alszik egy autómata előtt, szolgálatban.  WC-s nénikből egy egész hadsereg kijön, a boltokban kb néyszer annyi eladó van, mint otthon, így egyszerre akár 3 is rádrepül (az eddigi rekord 7), hogy segítsen és pakoljon helyetted mindent.

7. A recepciósunk… Annyira durva szegénykém, hogy azon nem lehet nem nevetni. 150 cm-es kis nepáli srác. Nem igazán beszél sem angolul, sem a helyi nyelveken, így senki sem érti, mit mond a másik nepáli recepcióson kívül. Nem tudja mi az utca címe, ahol dolgozik, nem tud elmagyarázni semmit, az egyetlen értelmes szó, ami kijön belőle, az a tumorró. Mivel még mindig nincs mosógépünk, leadtuk a szennyest, hogy 1 napon belül mossák ki. Mikor este visszaértünk, kérdeztük, hol a ruhánk. Mondta: tumorró. Okés. Erre meg már Geri rég átvette őket…

8. Otthon kiskoromban azt mondták, hogy azok az indiai nők viselnek piros foltot a homlokukon, akik már férjhez mentek. Hát nem. Itt mindenféle jelzés van ám. 1 piros pont, 2 piros pont, hosszanti piros vonal, sárga folt, fehér folt halványan, fehér folt erősen, közepén piros ponttal, de olyat is láttunk már, hogy az egész homloka fehérre volt feste. Állítólag ez jelzi, hogy az emberünk melyik istennek imádkozik először: Siva, Visnu vagy Brahma, vagy az ő egyik inkarnációjuk, fiúk, bárkijük a mindene, és csak aztán jöhet a többi. Innen tudom azt is, hogy amit Somi kiválasztott nekem a blogra, az elefánt fejű isten: Ganesha, the Lord of Success :)

9. Rengeteg a félvér: indiai és távol-keleti keverék. És általában pincérek. Teljesen kínai vagy mongol az arcuk, de olyan a bőrük és a hajuk, mint az indiaiaknak. Najó, aztán kiderült, hogy ők már régesrég ilyenek, nem most keveredtek, merthogy van két tartomány északon, Tibet felé, és ők onnan származnak. Ami viszont még nagyon durva, hogy itt az lehet sztár, akinek kellően világos a bőre, így már piacra is dobtak egy krémet, ami a pigmenteket baszkurálja, és a használat során konkrétan kifehéredik az arcbőröd. A pasik előszeretettel használják.

10. A Nokia egy irodaparkban van, a 2 torony egyikének 4. emeletén. Elég magasak ezek az épületek, rengeteg irodával, nagy a forgalom és szigorú az ellenőrzés. Nekem jelenleg 4 kártyám van, hogy be tudjak jönni, de nem ez a legfurcsább. Hanem az utca felöli kocsibejárókkal szemben elhelyezett homokzsák barikád: egy-egy őr áll mögöttük és a homokzsákok tetejéről egy duplacsövű puska mered a belépőkre. Nem hittük el, hogy ilyen van, és mégis.

Egyelőre ennyi.

Vasárnap 7-en (3-an csajok, Geri, Tamás -egyik menedzserünk volt otthon-, Ramesh és Srini, itteni vezetők) elmentünk a helyi Skanzenba. A várostól fél órányira van egy park, ahol minden déli tartomány 100-200 évvel ezelőtti jelegzetes vonásait elevenítik fel. Van ott étterem, bazársor meg a "múzeum rész". ( Szentendreszerűség kb)

Rögtön a kajálással kezdtünk, ugyanis tegnapig nem ismertünk boltot vagy pékséget a lakás közelében, és általában reggel nem ettünk addig, míg el nem indultunk valamerre túristáskodni. Egy ilyen menő parkban, ahová 1 000 HUF a belépő és még 50 HUF, hogy fényképezhess, a kaja kb 200 HUF-ba került. Sima vegetáriánus indiai menü volt, de elképesztően finom, sok és laktató.

A skanzen, az skanzen. Meg lehet nézni milyen házakban éltek, milyen udvaraik voltak, mivel foglalkoztak. Minden kis ház előtt ült egy helyi kézműves, akinek ha adtál kb 100 HUF-t, akkor megmutatta mit tud és tanítgatott is. Ennek eredménye egy jó 20 cm hosszú henna az alkaromon, egy nagy és díszes páva. A legjobb az üvegfújó bácsi volt. Két üveg rúddal szórakozik a lángszóró tüzénél és fél perc alatt "rajzol" neked egy hattyút üvegből. Vagy akár egy istenséget díszes körrel maga körül. Mert kb olyan volt, mintha az egyik pálcával rajzolna a másikra és a rajz 3D-s lesz, üvegből. Eddig hiányoltam a régi indiai kultúrát Chennaiból, hát most megkaptuk :)

Délután elmentünk az Olive Beachre, kikönyörögtük. Nem értettem mi a baj ezzel, miért nem akarnak a helyi kollegák odamenni. Hááát... rengeteg ember üldögél a parton, sok-sok bazár, halat árulnak, amit helyben megsütnek neked, és helyi srácok fürdenek a vízben ruhástól. Csakhogy az egész annyira kaotikus, szegény, koszos és szagos, hogy abszolút nem érzed magad biztonságban. Itt először, mindenki minket bámult, fotózkodni akartak velünk, felhívni a figyelmünket. Őszintén szólva kicsit ijesztő volt, egyedül soha nem mernék odamenni.

Este spanyol étteremben voltunk, Zara: a helyi elit jár oda, csupa gazdag fiatal, nyugati kaja, nyugati zene, nyugati ruházat, nyugati árak. Tapasztalatnak jó, de ennyi elég is volt belőle. A vicc az egészben az volt inkább, hogy vacsora közben egy csótány jelent meg az asztalunkon... az előétel és a desszert ingyen volt, valamint kaptunk rövidet ajándékba, mert Tamás annyira nem díjazta a rovart a tányérja közelében.

Aztán jött az első nap meló... Erről inkább majd külön. Dög fáradtan értünk haza, takarítás, merthogy itt a lakás 2 nap alatt rettenet koszos tud lenni a légkondik-ventillátorok miatt, meg a szőnyeg hiánya is kijön. Mosogépért 5 napja könyörgünk, de mindig csak tumorró. Tulajdonképpen ez itt a leginkább nehéz dolog. Az idegenektől való függés: nem mehetek el sehová, csak kocsival, Rozmárral, aki nem érti amit mondok, nem talál meg semmit a városban és már felhívni sem tudjuk, mert valami nem jó a mobiljával, így mindig előre kell egyeztetni. Természetesen fasza dolog és életemben nem lesz többször sofőröm, csakhogy más, ha kedvtelésből hívsz drájvert, és más, ha függsz tőle, nem is kicsit. A másik, meg hogy nem tudok ruhát mosni, mert 2 kis nepáli képtelen menedzselni ezt a vásing-másing ügyet.

Este megint "jó étterembe" mentünk: Barbeque Nation. Viszont ez meglepett. Nem nyugati árak, nem nyugati kaja, nem nyugati ruha: szimpla indiai 'all you can eat' egy kis csavarral: az előételek máshogy vannak. Az asztalod közepén van egy kivágás, abba tesznek bele egy nagy fémdobozt, tele parázzsal, a tetején rácsokkal. Az előételek nyárson érkeznek, és azokat ott sütögeted az asztalod közepén. Addig hozzák a különböző nyársakat és mellé a köretet, amíg le nem hajtod a kis zászló tetejét az asztalodon. Ekkor jöhet a svédasztalos indiai konyha. Mindez fejelnkét kb 2 500 HUF-ért, mindennel együtt.

A sok evésnek viszont megvan a maga átka. Kb hajnali 3ig nem bírtam elaludni, pedig kegyetlen fáradt voltam, Geri meg reggel kicsit szenvedett a gyomrával, Emi el sem jött velünk, mert tegnap du rákattant a Masala ízű chipszre és az első körben még megterhelő lehet... Zsófi csinálja jól, ha tudja, hogy nagy kajálás jön, előtte lenyom egy feles házipáleszt, és semmi baja. El fogom sajátítani a módszert, mert a délelőttök hasfájással, gyomorégéssel telnek, viszont a sikitós hasmenés még eddig elkerült :)

Képek nemsokára, gyűjtögetem a furcsaságok listáját, és Somi: nincsennek itt elefántok, állítólag másmerre jának. Majd megkeressük őket, Geri most elindul nyugatnak, neki előbb lesz esélye spanolni velük. Puszi

Először is köszönöm a lehetőséget, hogy egy méltán népszerű és színvonalas fórumon szót(tollat) kaphattam.

Nem írok sokat, elvégre is épp, hogy 24 órája vagyok Indiában... De néhány adat, mintegy alátámasztandó, hogy az előre 2 és fél napra tervezett Mumbai-i (Bombay-i) tartózkodás miért is rövidült le fél napra tragikus hirtelenséggel...

1./ A Budapest - Isztambul járaton egy 50 év körüli világjáró házaspár mondatainak összefoglalója: Bombay nem túl jó, de a barlangok, Elephantan Islands gyönyörű, ne maradjak sokat, max 2 napot. Kicsit nagy a szegénység, ők azért többször befordultak...

2./ Isztambul - Bombay, Dániában légióskódó indiai IT tanácsadó srác: Bombay? There's not many things to see in Bombay. Menjek Lonavla-ba, meg a beach-re, azok jók. Eleph... az nagyon gyönge felejtsem el. (Jó, inkább európai volt a srác - karrierrel, pénzzel, meg ilyenek -, mint indiai, szóval a "pénzes, menő, gazdag" helyeket ajánlotta.)

3./ Megérkezés (széltolás, széléig merészkedés stb.) hajnali 4kor, elérhető szállás 2300 helyi egységért, másnapra van 1800-ért is... Királyság. (Egy egység 5 magyar egység)... Az olcsó India. A szobáról annyit, hogy a Balaton Soundon a sátram otthonosabb volt még a negyedik napon is.

4óra alvás, áttaxizás a másik, központban lévő és olcsóbb szállásra. Zuhany (nem), város.

Recepció: mennék a Nariman Point-ra, hogy menjek busszal? 138-as az épület mögött, kb 2 óra míg odaér.

Én: 2 óra? Ez kb 2 km, nem?

Recepció: Easy... Sietsz, menjél taxival... :)

Folyt. 3./ Kilépek, rögötn odalép egy idős bácsi, félrehúzza az ingjét és megmutatja a rákos daganatát... Wlc!

4./ Megoldom Tarik-ot, az idős bácsit, lejutok a Nariman Ponitra (2 perc taxival). Gyönyörű lány lép oda, hogy no dzsob, gecisok bráder meg még több sziszter (nem így, nagyon profin csinálja..), vegyek már egy kis kaját nekik. Jó, mondom, ez ok, kis kaja belefér. Mit? Rizst, tejet. Ok. Bolt, rizs, tej, 850 helyi egység (azaz kb 4300 Ft)... Ácsi. Nincs ácsi. Sírás van. Nem szabadulok. Megveszem a kaját.

Du 4 van, még nem ettem, nem mertem...

5./ Sétálgatok pár percet, egyértelművé válik, hogy a kb 7 milliós városban látványosságnak (kuriózumnak?) számítok. Az emberek 10 centire belehajolnak az arcomba és széles vigyorral röhögnek... Én vagyok az egyedüli: turista, fehér ember... Gyorsan leesik a monszun. Vicces dolog, nagyon nagy tempóban, összevissza a levegőben esik, halad (felfelé is!!!) a víz. Belül izzadtság, kívűl eső.

6./ Haza, kell egy zuhany... Nem igazán működik az előzőnél komfortosabb, de a Sound Toifortól még mindig messze elmaradó fürdőszoba. Az egyetlen vízforrás kb a slozit lehúzó cucc. Jó, segítenek, már csöpög a víz a zuhanyból, megoldom.

7./ Ledőlök, csótányaimmal, moszkítóimmal együtt (így szoktunk mi pihenni). Kicsit elgondolkozok az elmúlt pár órán, és parázok. Mi a faszt fogok én itt csinálni még 2 napig?

Felhívtam Zsófit, átjöttem, ez itt elég jónak tűnik... Bombay nem ér meg egy misét! Még egy átszállást sem kábé.

Pénteken kaptunk egy 40 perces eligazítást a HR-től: hová mehetünk egyedül, hová mehetünk helyi kíséretében és hová ne menjünk sosem, mert az nem jó. Hétvégére Puducherry-t ajánlották, a város régen francia gyarmat volt, kicsit elüt a többi helytől és nagy ott az élet. Valamint "tax free zone" :)

Puducherry 3 órányira van délre Chennaitól. Sokáig autópálya szerű úton mentünk, ahol a tetris játékot felváltotta a gameboy: minél gyorsabban kerüld meg az előtted haladókat, szlalomozz ezerrel és ha dudálás nélkül sikerül megelőzni valakit, akkor az plusszpont. Ja, és természetesen bármelyik irányból lehet előzni.

Az út mellett időnként felbukkantak kisebb települések: betonból összetákolt épületek, és rengeteg bazár alkotta valamennyit. India a bazárok földje. Ha leszedtél 3 kokuszdiót a fáról, akkor már csak egy rongy kell, leülsz a földre, leteríted a rongyot, rá a szajrét és már árulhatsz is. Mindent meg lehet találni: ruhát, készételt, gyümölcsöt, ivóvízet, személyes kedvencem a vasaló bodé: odaviszed a ruhád és helyben kivasalják neked azzal a régi, nagy, nyitható vasalóval (áramot nem igényel).

Később a normál autóút az erdőn át kanyargott. Itt is párházas falvakon haladtunk át, de ezek... pálmalevélből és itt-ott téglából, vályogból alkotott viskók vagy mik voltak, rengeteg szemét, állatok bóklásznak mindenfelé - tehenek, rengeteg kecske és barna színű birkák - gyerekek játszanak a sárban... Főleg a szimplán pálmalevélből épített bungallók leptek meg, amikbe csak négykézláb lehet bemászni. A másik: nem tudom, hogy hívják azokat a jelzőket otthon, amik az út mellet vannak 100 méterenként, fehér műanyag oszlopok, fekete csíkkal és fehér vagy piros fényvisszaverővel. Na itt is van ilyen: a fákra festenek fel 1 méteres sávban sakktábla mintát, az egyik oldalára piros, a másik oldalára fehét csillag matricát nyomnak, és voilá! Szerintetem tuti az a lényege, hogy megfogja az előzés során elszabaduló kocsikat...

Végre elértük a várost, illetve előbb a "spiritulális parkot", merthogy itt van egy olyan. Szép nagy park, védett, közepén egy hatalmas arany gömb, ami 12 meditációs szobát rejt, de oda csak az mehet be oda, aki komolyan gondolja... A park lényege, hogy az mindenkié a Földön, oda lehet költözni és megvilágosodni.

A város maga nagyon élénk, a part ( végre láttuk az óceánt:), tele van árusokkal és koldusokkal, rengeteg túrista van arra ( végre láttunk más fehér embert is :), sokkal kisebbek az utak mint itt, élhetőbb, rengeteg a bazár meg bolt, nem lehet dudálni a part mellett ( végre láttunk duda tiltó táblát :), és ott valahogy nem tűnik furának európaiként sétálgatni az utcákon ( végre ilyet is csináltunk :)

Képekről küldöm a linket lassan...

Vacsoráztunk is, jó kis indiai mindenfélét, nagyon jó volt, meg bőséges, meg élvezetes éééés tanulságos: ne harapj rá a zöldchilire. Hülye fejemmel nem figyeltem és szérágtam egy csíkot belőle. Soha ilyen fájdalmat nem éreztem még a számban. Mintha a nyelvem tövéből kimart volna egy darabot. 10 percig szenvedtem rendesen, 15 perccel később már semmi... Illetve órák múlva jön ismét: ez a kétszer csíp dolog, ez él bizony és nem vicces!!!

Söfőrünk, Rozmár (ennyit értettem a nevéből) egyre több gondot okoz: nem tud angolul, folyton eltéved és ha este hívod, hogy "gyere ide, mert el kell mennünk", akkor jön a: tumorró-tumorró és lerakja. Puducherryben 40 percet keringtünk mert nem volt képes megtalálni az éttermet, amit 20szor magyaráztak el neki telefonon. Le fogjuk váltani szegényt, de mit tegyen az ember ha szegény azt is alig érti meg, hogy airport... és ez egy lényeges pont... Geri?

Rozmár középen

India... Mindenki azt mondta, hogy egy kultúrális sokkhatás ér majd minket. Hát eddig még nem történt meg, inkább érdekes ez a világ, mint sokkoló, de legalábbis egy hatalmas káosz.

A kaland azzal kezdődött, hogy Brüsszelben, a nagy rohanás közepette valahová eltettem a telefonom, na azóta nem találom. Vagy a reptéren tűnt el, vagy az indiai repülőn, lényeg hogy sosem látom viszont... Az út másik érdekessége egy jó kis légörvény volt, ami előbb 5 percig cefetül rázta a gépet, majd úgy megdobta, hogy mindenki kb 20 cm-re felemelkedett az ülésről, persze önkéntelenül. Egyrészt vicces volt a hullámvasút érzés, másrészt nagyon ijesztő mikor 90-100 ember egyszerre sikít. Bevallom, eléggé megijedtem.

Az apartman, amit kaptunk, nagyon tágas, a szobák rendben vannak, a konyha gáz. 3 erkély van, ebből egy használható valamennyire. Mindenhol kő van, sehol egy szőnyeg, az ablakok kicsik, és ebben az egyetlen lakásban 4 klíma és 6 ventillátor van. A villanykapcsolók működése rejtély, körülbelül 25-30 van összesen. Az angol WC nagy kincs, ahogy az ivóvízes ballon is. 3 hópanapra megteszi.

Rettentő fülledt a levegő, most kb 35 fok van, ami kibírható. Bent vagy a lakásban / irodában / kocsiban, és élvezed a 20-22 fokos hőmérsékletet, majd hirtelen kilépsz a szabadba és megcsap ez a dögmeleg, és olyan mintha nem kapnál levegőt, valamint érzed, ahogy megindulnak az izzadságcseppek a bokád felé.

A kaja egészen kellemes, de lehet csak azért gondolom így, mert még nincs semmi bajom. Az ebédet enyhén csipősnek kértük, és még ez is megizzasztott rendesen. Rizs, kenyér, zöldséges szószok, masszák, krémek és némi csirke az alap, de a nyugati láncok európai kínálata is elég népszerű errefelé. Itt teljesen más vegetáriánusnak lenni. Sokkal több és változatosabb a húsmentes felhozatal mint otthon. Éééés laktatóbb, pedig negyed annyi adagok is bőven elegek, mint otthon.

A város önmagában a legdurvább: káosz. A teljesen modern, őrzött épületek, a mieinkhez hasonló normál házak, a lepukkant tömbök, valamint a nyomort megtestesítő tákolmányok és rengeteg törmelék teljesen kaotikus elrendezése alkotja Chennait. A közlekedésről két nagyon fontos dolgot lehet elmondani: 1. TETRIS: sávok??? ugyanmárazminek!!! Mindenki ott megy, ahol elfér, biciklis, buszos, tuk-tukos ( sárga, 3 kerekű minitaxi, mezítlábas sofőrrel az orrában), motoros egyaránt. 2: DUDA: a folyamatos dudálás. Ami szórakoztató benne, hogy számunkra teljesen logikátlan módon működik. Mikor bevág valaki elénk, meg se rezzen a sofőrünk. Mikor azonban üres az út előttünk és egy szerencsételen motoros robog tőlünk 2 méterre, na akkor meg nyomja rendesen.

Ha egyszer szeretnél kiszúrni egy indiaival, tedd tönkre a dudát a kocsijában, tuti felrobban. Vagy mikor egy teljesen hétköznapi "tesco" szerű boltban válogatsz a termékek közt és konkrétan 7-en állnak körbe és várják, hogy segíthessenek, ne kérdezz semmit és magad vidd el a zsákmányt a kosaradig :) Én azzal borítottam ki a portásunkat, hogy közöltem vele, nem kérünk napi szobatakarítást. Képtelen volt megérteni, hogy miért nem jöhet be minden reggel az 5 fős személyzet, hogy kipucolja a lakást. Hát mert nem takarítanak, csak maszatolnak, azért!

Első körben ennyi, az irodáról majd külön írok, az megér egy önálló bejegyzést. Üdv mindenkinek, csók a családnak.